Ady Endre:

KARÁCSONY

1.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

2.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

          Nemes Nagy Ágnes:

   KARÁCSONY

Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volna űzve sem.

Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
- S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.

Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.

 Áprily Lajos:

KARÁCSONY-EST

Angyal zenéje, gyertyafény -
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? -
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.

 PAPP LAJOS

Mindenki karácsonyfája

Motorfûrész zúg-dünnyög,
fejszék kiabálnak;
megremeg a téli
álmából felriasztott erdõ.
Lármázó munka tiporja
a sistergõ, porzó havat.
Nem vidám zaj ez!
Fájdalom visszhangzik benne.
Jajongva törik százezer
gyenge, növendék törzs;
sorjáznak garmadában
a gyantaillatú vágóhídon.

S a karácsonyi fenyõüzlet
szomorú útjára indul;
gúzsba kötött halottai
ott függnek a paneldzsungel
egyforma-szürke erkélyein.
Maradék tûlevél-életük
fonnyad-pereg a várakozásban,
mígnem eljõ a megváltó este,
a csendes-szentséges születés.
Fénylik a fénylõ jóvátétel,
s buzog a máskor jóratétlen szív.

Ünnepi-örökzöld fõtéren
rögzítve már minden igaz
magyar ember ünnepi fenyõje!
Jelképes áldozat-ajándék
a soknevû-arcú áldozat-tömegnek;
a hatalmi képmutatás
sokágú emlékmû-szimbóluma.

A kiterjesztett ágak alatt
elfér új róbert-bácsik
füstös tábori konyhája
párolgó bableves-üsttel;
elfér a lesütött szemmel
toporgó, megalázott inség;
munkátlanoké és jövõtleneké.
Ott van kimázolt nagyasszonyok
halomba hányt rossz szagú gönce,
a majmolt auguszta-gesztus,
éhes proligyerek-ámító
bögre kakaó, karéj kenyér.
S ott pofátlankodik a donátor
"rámszavazzatok" hazafisága,
a tömött zsebû, tolvaj jótevõ
"majdmegfizettek" mosolya-fölénye,
ott a magáéra vigyázó,
éber Rend seregnyi éber õre.
S elfér legalul az erõs fajgyökér.

Jönnek a "boldog-vég" imidzsével
a szövetkezett díszítõk;
s benépesülnek a lombos ágak
ábrándok és ígéretek,
remények és illúziók
szivárványos üvegbuborékaival;
némelyik emberi arcot formáz,
mellszobrot, egész alakot.
Függnek ki-ki rangja-fontossága,
súlya szerint vastagabb-vékonyabb
fõ- vagy mellékágon: ha egy-egy
szétpukkan, mindig van másik.
S van szaloncukor-támogatás,
habkarika-alapítvány, pályadíj
tejcsokoládé-borítással;
arany-ezüst-bronz parolák,
csilingelõ érem-érdem keresztek.
Immár készen áll az örökzöld gúla!
Csillagszóró-tûzijáték,
tömjénillatú szentelt gyertyafény;
s fentrõl aranyló szerpentinek,
zuhogó ezüst ígéretszalagok,
angyalhaj-csillámlás a magasból,
színes girlandok, kígyócikázás:
káprázik a szem, zsibbad-tompul
a jászollesõ, jámborló lélek.
Csengettyûszó vagy lélekharang?
A csúcson a növekvõ kék homályban
kivehetetlen a lánggal égõ jelkép.
Öt vagy hat ágú-e
a betlehemi csillag?

Távolabb duda rikolt:
az égi kar új idõkre hangol.

Somlyó Zoltán:

KARÁCSONYI VÁNDOR

Karácsony éjjelén a vándor
az országúti hóba megáll.
S bekopog a legelső ajtón,
amit az útszélen talál.

Egy szót se szól. Csak némán átmegy
az udvaron, mint a jó cseléd,
S a sötét, meleg istállóba
halkan, lábujjhegyen belép.

Ottbenn a mécses pisla lángja
a széltül egyet bólogat.
A vándor megy s megsimogatja
a szelíd, csöndes barmokat.

Aztán a jászolba meríti
hideg kezét - és hirtelen
valami fény villódzik
onnan a hideg téli éjjelen...

Kívülről, mintha angyaloknak
égi zenéje szállana.
S jobbról, mintha egy fehérleplű
bánatos Asszony állana...

A vándor letérdel az almon,
a gazda korty bort ád neki.
És aztán csöndben, mint ahogy jött,
békén utjára engedi