NEMES LÁSZLÓ

Amikor a hó olvadni kezdett
 
Mintegy száz méterre a parttól aknákat robbantottak. Az emberek a dördülésre ijedten felkapták a fejüket, aztán zavartan nevetgélni kezdtek, egymásnak magyarázkodtak, s a magasba szökõ vízoszlopokra mutogattak.
    A nyárutói nap még hevesen tûzött, a tengerpart sárga homokján tarka fürdõruhás emberek heverésztek. A beton törmeléken, amely nem is olyan régen még a világhírû fürdõhely kabinsora meg mólója volt, napbarnított, fekete hajú fiatalember ült. Mellette a gondosan összehajtogatott egyenruhája, alul a nadrág, felül az ing, a legtetején az angol katonasapka. Ismét egy robbanás meg az ég felé törõ vízsugár, de most már senki sem ijedt meg, a fiú is szinte megkönnyebbülten dõlt végig a betonon és arra gondolt, hogy íme, ezzel is felszámoltak valamit a háború maradványaiból, ez is a béke jele.
    Béke, az elsõ békés õsz a hosszú, háborús évek után - mondta szinte félhangosan maga elé, és a tekintete végigfutott a tengerparton. A kép majdnem békebeli. Õ ugyan sohasem járt itt, de el tudja képzelni, hogy nagyjából ilyen lehetett: távol a nagyszálló ezeregyéjszaka meséit felidézõ kupolái, a kaszinó meg a villák és szállodák sora, csak természetesen ez a romhalmaz nem volt itt, amott az út szélét viszont fák szegélyezték. No meg ez a sok egyenruha is hiányzott. Most majdnem minden szállodában szabadságos angol és amerikai katonák és tengerészek vannak, ott nyüzsögnek a sétányon, az utcákon, fényképezgetnek és vidáman füttyentenek, ha egy csinos signorina megy el mellettük. Az pedig akad itt bõven, és van, aki büszkén fölvetett fejjel megy tovább, de bizony van, aki megfordul...
    A fiú jólesõen nyújtózkodott az átforrósodott betonon, akkor vette csak észre azt a hosszú fekete hajú, napszítta piros fürdõruhás fiatal nõt, aki ott ült a közelében egy kövön, egyik lába a vízbe ért, karcsú vagy inkább sovány teste elõrehajolt, amint a térdére könyökölve olvasott. Ebben a pillanatban nézett fel õ is a könyvbõl, és tekintete a fiúéval találkozott. S mintha valami csodálkozás vagy döbbenet tükrözõdött volna benne. Vagy nem is õt nézte, csak a semmibe meredt, a tenger végtelenségébe, mintha õ ott se lett volna?
    A fiú is zavartan fordította el a fejét, õ is a vizet nézte. Valahol, nem is olyan meszsze, egy gramofon divatos lemezeket harsogott, azután belekezdett egy régi, szentimentális dalba, mely valaha az egész világot bejárta. A zene és a napsütötte víztükör hirtelen egy réges-régi nyárra emlékeztette, a tópartra, ahol homokvárat épített és nézte, amint a szülei - az anyja furcsa szabású fekete, az apja meg csíkos fürdõruhában - a hídon ültek, és lábukat a vízbe lógatták. A következõ nyarakat már otthon töltötték, ott ült a hosszú délutánokon a fülledt lakásban, néha futballozott a fiúkkal a téren, vagy csak bámulta a sivár külvárosi utcát, az egyforma szürke házakat, a gyárakból hazasietõ poros, fáradt munkásokat és az apját, amint komoran jött az irodából, megizzasztotta a kötelezõnek vélt kemény gallér meg sötét ruha, este elgondolkozva mondta, hogy jövõre talán mégiscsak el tudnak utazni valahová. Azután a következõ évben meg az utána következõkben megint csak otthon maradtak, apa mind fáradtabban jött haza az irodából, és már nem is mondta, hogy jövõre talán nyaralni fognak. Õ pedig kezdte megérteni, hogy nem a nyaralásukról van szó, nem is csak a maguk sorsáról, anyagi biztonságáról, hanem sokkal nagyobb kérdésekrõl, mélyebb összefüggésekrõl. Alapjaiban kell megváltoztatni ezt az egész fojtogató, embertelen életet és gondolatot megnyomorító rendet. Kitörni ebbõl, tenni valamit ellene...
    Furcsa, hogy most itt, Olaszországban éppen ezek a dolgok jutottak eszébe, az otthon - istenem, mi lehet otthon? - lám, a többiek itt csak üdülni akarnak, szórakozni, valami kalandot keresni... neki is az kellene, hiszen fiatal, és a háború véget ért...
    Pillantása megint a nõre tévedt. Az is õt nézte éppen, nem vitás, õt, és nem a tenger acélszürke végtelenjét.
    Talán ismerkedni akar? A fiú gondolatai ijedten megálltak ezen a ponton, mint mindig, amikor az olcsó, felkínált szerelem került szóba. Talán nem is erkölcsi gátlás volt ez, inkább valami más, ösztönös ellenkezés, amit nem tudott, de tulajdonképpen nem is akart leküzdeni. Pedig olykor szinte irigykedve nézett a bajtársai után, amint azok eltûntek a keskeny, piszkos észak-afrikai sikátorokban, kétes gyönyöröket hajszolva. Hiszen õt kétszeresen gyötörte a magány. Õ hazulról még csak leveleket sem kaphatott. A fárasztó, forró sivatagi napok után rátört az éjszakák nyomasztó egyedülléte, hatalmába kerítette a katonaélet unalmas, egyéniséget kiölõ egyhangúsága.
    Azután Olaszországba került, újra Európába, egy lépéssel közelebb az otthonhoz, és a szíve megtelt a reménnyel, hogy ebben az országban, amelynek a nyelvét is értette, a kultúráját is csodálta, talán kitörhet a fullasztó magányból. De kiderült, hogy olyan nehéz, szinte lehetetlen az idegen egyenruhát viselõ katonának túljutni a különben oly barátságos és bizalmas olaszok társaságában a felületes érintkezés határain. A nõk nagy része pedig, akiket az utcán vagy másutt megismerhetett volna, mégcsak nem is a kalandot keresték, csupán az azzal járó pénzt, cigarettát, csokoládét...
    Fürkészve nézett most a fiatal nõre. Vajon ez is olyan lenne? Nem, semmi kacérság nincs a nézésében, a bánatos, komoly tekintetében; a haja sima, egyszerû, az arca nincs kifestve. De ki tudja? Felrántotta a vállát, és nagy lendülettel belegázolt a vízbe.
    A nõ tekintete szinte elbûvölten követte, és önkéntelen kitört belõle a szó, inkább csak sóhajtás: - Mario!
    Azután mintegy rendreutasítva önmagát, gyorsan megrázta a fejét, és megpróbált tovább olvasni. De hiába, a betûk vadul, pirosan és kéken táncoltak a szeme elõtt.
    - Furcsa - mondta hangosan, a vidék tájszólásában lágyan s-et ejtve, így: strano, sztránó helyett.
    Megint megrázta a fejét - õrültség, persze, hasonlít rá, ez a fiú is zömök, kreol bõrû, fekete hajú, mint Mario. Meg a nyugodt, megfontolt mozdulatai, és a nézése... Egyszerre tisztán látta megint, ahogyan ott ült a sziklán, mint most ez az ismeretlen angol katona a betontörmeléken, és a tekintete a távolba kalandozott, le a síkságra, ahol a látóhatár szélén a tengert inkább csak sejteni lehetett... Igen, az közvetlenül a Mario felépülése utáni idõkben volt, a fején még kötés, most a hangját is hallani véli, a halkan, de dallamosan, megnyugtatóan csengõ szavakat: "... és azután vár ránk az igazi munka, Maria, a háború után, amikor nem lesz elég a lendület, a puszta erõ, amikor türelemre és kitartásra lesz szükség..."
    Nem, jobb, ha nem gondol rá; nemsokára hazamegy, Augusto biztosan éhes... Igaz, a nagynénje, Clara, azt mondta, hogy ne siessen, õ majd ad vacsorát a gyereknek, le is fekteti, ha késik... de mégis nyugodtabb lesz, ha Augusto borzas fejecskéjét az ölébe hajtja...
    Az úszónadrágos katona lassan lépkedett a derékig érõ tengerben, õ meg mintha álmodna, mintha teljesen elveszítette volna az uralmát a mozdulatai fölött, felállt, nyújtózott és belépett a vízbe.
    A fiú hátrafordult, és meglátta, hogy a nõ feléje tart. Úgy látszik, mégiscsak olyan - gondolta -, ismerkedni akar. Már utol is érte. De nem nézett rá, csak halkan mondta maga elé:
    - Hideg a víz...
    - Igen, elég hideg - felelte a fiú. - Beússzunk?
    - Jó.
    Egy hullám egymáshoz sodorta õket.
    - Scusi, bocsánat - mondta a lány dallamos, lágy hangon, s a fiú felé fordította riadt kis arcát. Síkos volt a bõre, amint hozzá ért a vízben, s olyan szivárványos, meleg színekben csillogó, mint az aranyhalaké.
    Szótlanul úsztak néhány percig egymás mellett, azután a fiú megszólalt:
    - Közeledünk az aknákhoz. Forduljunk vissza!
    - Milyen jól beszél olaszul, angol létére - csodálkozott a lány, amikor kiértek a partra, és leültek egymás mellé a törmelékre.
    - Az iskolában tanultam. Egyébként nem vagyok angol. Magyar vagyok.
    - Ungherese? És ebben az egyenruhában? - Fejével a mellettük levõ ruhakupac felé intett.
    - Igen. Már ötödik éve.
    Nehéz, nyomasztó lett a csend, a fiú fejében motoszkált a gondolat, hogy feláll és otthagyja a nõt, de valami, talán a kínzó magány, vagy csak a tehetetlensége, visszatartotta. Néhány pillanatig turkált a holmija közt, majd egy csomag cigarettát vett elõ és a nõ felé tartotta.
    - Köszönöm! - A hangja most határozottabb volt, mint az elõbb a vízben. Mindketten rágyújtottak, és némán meredtek a felszálló füstbe.
    - Nemsokára haza kell mennem - mondta végül a nõ.
    - Ilyen korán?
    - Igen. Vár a kisfiam.
    Úgy látszik, mégis tévesen ítélte meg. Hirtelen nem is tudta, hogyan folytassa a beszélgetést.
    - Hogy hívják?
    - Maria. És magát?
    - János.
    - Furcsa név.
    - Olaszul Giovanni. A bajtársaim itt Johnnynak neveznek. Maga idevalósi? Velencei?
    - Nem. Mestrétõl negyven kilométerre lakunk. Csak néhány nappal ezelõtt jöttem át Augustóval a velencei nagynénémhez.
    - Augusto a kisfia?
    - Igen.
    A táskájából fényképet vett elõ, János figyelmesen nézte a göndör hajú, kerek arcú gyereket, majd gyorsan, összehasonlító pillantást vetett Mariára.
    Az elmosolyodott.
    - Nem, nem hasonlít rám. Olyan, mint az apja.
 
    Igen, egészen olyan, mint az apja - gondolta Maria -, a haja, a szeme, a nevetése. Milyen büszke volt rá mindig Luciano amikor hazajött a gyárból, s amúgy izzadtan, piszkosan felkapta a gyereket az ágyból.
    - Ugye, hasonlít rám, Maria? Augusto, Augustino, nevess!
    És õ maga is nevetett, erõs, fehér fogai élénken csillogtak, hullámos, gesztenyebarna haja csapzottan a homlokába hullott. Maria gyönyörködve nézte õket, és nagyon elégedett volt. Milyen jó lesz, ha Augusto az apjára fog hasonlítani! Ilyen szép férfi lesz belõle is. Magas, széles vállú, egészséges, jókedélyû.
    Mert Luciano mindig vidám volt; szerette a szép dolgokat, ki tudta élvezni az élet apró örömeit, szeretett dolgozni, de még jobban szeretett az ünnepnapokon pihenni, vagy kisétálni a hegyekbe az enyhe tavaszi napsütésben. Gyakran mondogatta nevetve: - Az apám délolasz volt, és kellõképpen tudta értékelni az édes semmittevést. - És Maria olykor nem tudta, mennyire tréfál a férje és mennyire komoly. - Itt északon az emberek mindent túl komolyan vesznek, gürcölnek, robotolnak, és közben észrevétlenül siklanak el az élet apró, igazi szépségei mellett. Általában összezavarják az alapfogalmakat. Én azt hiszem, nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy élhessünk! Végeredményben mi haszna van az embernek a pénzbõl, ha a nagy rohanásban nem is ér rá élni?
    - Mi haszna van? - kérdezte Maria. - Kérdezd csak meg Martinitól!
    Luciano nevetése elakadt.
    - Martini, már megint Martini! Õt ne hasonlítsd össze velünk. Az aztán bizonyos, hogy õ nem két keze munkájával szerezte a vagyonát!
    Martinit utálta, mint a legtöbben a gyárban. A Gyárban, amely ott terpeszkedett a helység szélén; reggel, mint a hangyák a bolyba, úgy özönlöttek be a széles kapun a kerékpáros munkások - jóformán az egész városka. És kissé odább, a dombra kanyarodó fasor végén ott állt a kastély: a Castello, ahol Signor Martini, a gyár tulajdonosa lakott.
    Ez volt az a pont, ahol megszûnt Luciano vidámsága. Ha csak szóba került a gyárban az ebédszünet alatt, vagy az utcán, vagy a söntésben - és ez gyakran elõfordult, hiszen Martini neve óhatatlanul felvetõdött minden áldott napon a munkások között, akik emberemlékezet óta folytatták ellene elkeseredett harcukat az apró változtatások, az életkörülményeik némi megjavítása miatt - Luciano heves szavakkal, apjától örökölt széles, kifejezõ mozdulatokkal magyarázott. Maria néha látta így, ahogy kipirult arccal, csillogó szemmel beszélt a társaihoz, gesztenyebarna fürtjei ott lobogtak a köré csoportosult szõke és fekete fejek fölött.
    De más is meglátta és hallotta, nemcsak Maria - és egy alkalommal Signor Martini felhivatta az irodájába. A szikár, sötét ruhás férfi hatalmas íróasztal mögött ült, és szinte rá se nézett az elõtte álló Lucianora, amint tompa hangon beszélt hozzá.
    - Maga régen dolgozik nálunk Montigiani, rendes, szorgalmas ember, de úgy hallom, hogy néha elragadja a forró vére, és olyasmirõl beszél, amihez semmi köze és amihez nem ért, de nem is érthet. Higgye el, Montigiani, én csak jót akarok magának. Tudja, hogy van az manapság: egy-két meggondolatlan szó, és mindjárt ráfogják, hogy kommunista. Az pedig kellemetlen következményekkel járhat...
    Szárazon, érdesen nevetett, keskeny, fekete bajusza szinte felcsúszott az orra alá, és sárgás fogai kilátszottak vékony ajkai közül. Ott volt a szobában Bredice is, a helyi csendõrség parancsnoka. Igaz, csak "véletlenül", némaságával ki is hangsúlyozta, hogy semmi köze az ügyhöz - legalábbis egyelõre -, mereven nézett ki az ablakon; Luciano csak a fekete zubbonya hátát, a díszes övét meg a fényes lakkcsizmát láthatta.
    Így lett a vezetõségnél Luciano Montigiani mint kommunista elkönyvelve, bár neki minderrõl fogalma sem volt. Õ csak egy kicsit kevesebbet és könnyebben szeretett volna dolgozni, valamivel többet együtt lenni Mariaval és a kis Augustoval, no meg egy kevéssel több pénzt hazavinni nekik, hiszen az asszony nem dolgozott a gyárban amióta állapotos volt. Meg szeretett volna az ünnepek estéjén elmenni a mulatságokra, énekelni és táncolni, szorosan átkarolni Maria karcsú derekát, mint amikor jegyesek voltak. És tudta, hogy a másik oldalon ott áll az egész államhatalom: a csendõrök, a feketeinges milícia, a pap a szószéken, akik végeredményben mind a Signor Martini nótáját fújják. Ha nem is közvetlenül, csak úgy véletlenül, mint ahogy Bredice állt ott az irodája ablakában. És amikor kitört a háború, Maria az elsõk között volt, akik a férjüket elbúcsúztatták.
 
Még mindig a kezében tartotta Augusto fényképét. Lassan csúsztatta vissza a kézitáskájába, és felnyalábolta a földön heverõ ruhadarabjait.
    - Haza kell mennem.
    Bement a holmijával a romok közé, kissé távolabb, egy hajdani kabin falmaradványa mögött János is felöltözött.
    - Elkísérhetem?
    - Ha kedve tartja...
    Lassan lépkedtek a széles úton a hajóállomás felé. Az egyik mellékutcából hirtelen egy dzsip fordult ki; a fiú elkapta Maria könyökét, és visszarántotta.
    - Köszönöm - mondta halkan, és úgy maradt mozdulatlanul, Jánoshoz simulva. Furcsa, mintha minden idegszála, minden önálló akarata elzsibbadt volna. Talán a katona csendes, komoly tekintetében volt valami különös erõ, ami szinte elbûvölte? Vagy csak az emlék? A váratlan hasonlóság?
    János belékarolt, és így mentek tovább a sétányon. Közben egy lány jutott az eszébe, akivel így, karon fogva ment valamikor a Duna-parton; akkor is õsz volt, a ködben nedvesen csillogott a lány szõke haja...
    Valamit kellene mondani, nem mehetnek ilyen szótlanul...
    - Szép a Lido és Velence, nagyon tetszik nekem - kezdte végül sután.
    - Igen, nagyon szép.
    - Meddig marad itt?
    - Egy hétig vagy tíz napig, azután hazamegyek.
    - Jó magának. Hazamehet.
    - Nekem jó? - kérdezte Maria. A fiúra pillantott, s észrevette, hogy János tekintete valahol a távolban, követhetetlen messzeségben kalandozik. Valami bánat, valami mély szomorúság lehet az õ hallgatása mögött is - gondolta. Hirtelen nagy, leküzdhetetlen vonzódást - szinte részvétet - érzett iránta, mint akkor, amikor Mariót elõször meglátta.
    Észre sem vette, hogy szorosabban hozzásimult; a gondolatai messze jártak.
 
Fenn, a kis hegyi faluban, a rozzant parasztház konyhájában, a nyitott tûzhelyen pattogott a rõzseláng; a falon szentkép, pislákoló mécsessel. A sarokban Augusto nyugodt, egyenletes lélegzettel aludt, õ meg izgatottan járt fel és alá, olykor kinézett az ajtón. Lenn a völgyben az országútnál még néhány géppuska kerepelt, olykor magányos, csattanó puskalövés hallatszott hol távolabb, hol közelebb; de viszonylagosan már csend volt. Õ tudta, hogy már vége van, de vajon sikerült-e? Vajon ki nem fog ma éjjel visszatérni?
    Azután hirtelen megélénkült az utca. A szöges bakancsok csattogtak a köveken, ismerõs hangok hallatszottak.
    - Maria, van még kötszered?
    - Mi történt? Ki sebesült meg?
    - Egy összekötõ. Ma este érkezett.
    - Sikerült az akció?
     - Igen.
    Lefektették az ismeretlen sebesültet a félhomályos konyhában; õ közelebb vitte a petróleumlámpát, és szaladt a kötszerekért. Ott volt Tonio is, aki jobban értett az ilyesmihez - így õ csak adogatott meg vizet hozott.
    Azután Tonio halkan, nagyon fáradt hangon azt mondta: - Itt marad nálad. Ha éjszaka nagyon belázasodik, akkor reggel megpróbálunk orvost hozni a városból.
    Maria leült az idegen mellé, a lámpa az arcába világított. Nem volt magánál, értelmetlen szavakat mondott, látszott, hogy rettenetesen szenved. De így is megnyerõ, szabályos vonásai voltak, kreol bõre; fekete haja csapzottan tapadt a homlokára. Maria gyöngéden félresimította, megigazította a kötést, és döbbenten figyelte az ismeretlen, kínlódó férfit. Hirtelen valami különös, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Mintha az õ életének minden kínja és szenvedése tükrözõdött volna a halállal viaskodó férfi arcán. Mintha õ maga küzdött volna a saját életéért. Nem, nem szabad meghalnia, nem szabad elpusztulnia! Nem tudja, ki lehet, hogyan hívják, ki az, aki megsiratná, gyermek, anya vagy szeretõ - de nem, élnie kell, élnie kell! Ott ült reggelig a beteg mellett; eltûnt az egész világ, a háború, Luciano, Augusto - csak egy gondolat lüktetett benne: még soha, senkinek a szenvedését nem élte át ennyire, mint e fekete hajú férfiét, akinek nem szabad, nem szabad itt meghalnia!
    Reggelre kissé jobban lett az összekötõ, Tonio azt mondta, hogy nem kell orvost hívni. Maria éjjel-nappal ott ült az ágyánál, leste, mikor tér magához, mikor kezd beszélni. És késõbb is ott maradt, hallgatta a férfi (most már a nevét is tudta: Mario) gyenge, de mégis határozott szavait. Azután néhány órára már felkelt Mario. Játszott Augustóval, és mesélt neki a calabriai iskoláról, ahol a nála egy-két évvel idõsebb gyerekeket tanította.
    Amikor már erõsebb lett, bejöttek hozzá esténként a faluból a férfiak, és Mario magyarázott nekik. Maria is ott ült, és megfigyelte, hogy a férfi szeme ilyenkor egészen más fényt kap, tüzel, csillog, a hangja ércesen, keményen cseng. A komoly szervezkedés mindennek a lényege. Az egyéni akciók, a kis csoportok hõsiessége nagyon szép, de végeredményben amolyan szélmalomharc. Fel kell venniük a kapcsolatot a többiekkel, meg a szövetségesekkel is. Õ ezért jött ide...
    Mikor a többiek elmentek, Maria megjegyezte, hogy még nem lenne szabad ilyen gyûlésekkel és beszédekkel fárasztania magát. Mario csendesen nevetett, és megsimogatta a haját. Azután ölbe kapta Augustót, aki a nagy lármában nem tudott elaludni, és mesélni kezdett neki.
    Másnap délután felsétáltak a hegytetõre. Mario felkapaszkodott egy sziklára, a fehér kötés élesen világított kreol arca fölött, tekintete messze kalandozott, le a síkságra, ismeretlen távlatokba. A hangja csendesen, dallamosan csengett:
    - Bármily furcsán hangzik is, de ez még a könnyebb feladat, azután vár majd ránk az igazi munka, Maria, a háború után, amikor nem lesz elég a lendület, a puszta erõ, amikor türelem és kitartás kell, hogy az eszméinket beleneveljük az ifjúságba, hogy a háborúban felgyúlt tüzet égve tartsuk a lelkekben, s hogy ne hagyjuk magunkat az uraktól félrevezetni, akik majd más jelszavakkal, más kerülõutakon, de ugyanoda akarják visszafordítani a kereket, ahonnan kiindultunk.
 
A kikötõhöz értek, és a hajó abban a pillanatban hagyta el a partot.
    - Csak egy félóra múlva indul a következõ - mondta János. - Addig megvacsorázhatunk itt., a Lidón.
    Maria már teljesen elveszítette az ellenállóképességét. Mintegy védelmet keresve még közelebb húzódott a katonához.
    - Jó.
    - Reszket. Csak nem fázik?
    - Egy kicsit.
    Visszafelé indultak, arra láttak egy kis vendéglõt.
    - Azt mondta, hogy a kisfia a nagynénjénél van. Akkor igazán nem kell sietnie, õ majd gondját viseli.
    - Igaz - felelte Maria félhangosan, mintha csak önmagát akarta volna megnyugtatni. - Mondta is Clara néném, hogy nem kell sietnem, õ majd lefekteti Augustót.
    Úgy látszik, mégis csak olyan nõ - gondolta a katona elkomorodva. - Az egész hazamenési história is bizonyára ügyes trükk volt, hogy jobban felcsigázza az érdeklõdésemet. Vajon az a gyerek a képen valóban az õ fia? De most már mindegy! Ha ilyen, hát ilyen! Egyszer nekem is lehet...
    Az asztalnál egymással szemközt ültek, János figyelte, milyen ügyesen tekeri a nõ a hosszú spagetti szálakat a villájára. Utánozni próbálta, de neki nem sikerült.
    - Pedig ezt feltétlenül meg kell tanulnom. Képzelje, mit fognak szólni, ha egyszer hazamegyek Olaszországból, és még makarónit sem tudok szabályosan enni!
    - Mikor megy haza?
    - Ki tudja? Nem tõlem függ. És azt se tudom, mi van otthon, ki maradt életben...
    Hirtelen elhallgatott. Mi az ebben a nõben, hogy ilyesmit húz ki belõle? És egyszerre csak Maria tenyerét érezte a maga keze fején.
    - Rövidesen otthon lesz, biztosan várja a családja, az otthona. Jó magának. Még fiatal ember, el fogja felejteni hamarosan, hogy valaha is háború volt.
    - Elfelejteni? Nem. - felelte a fiú. - Azt nem lehet, és nem is szabad! Nem szabad elfelejteni, hogy miért és mi ellen harcoltunk, és ha kell, ezt a harcot otthon is folytatni fogjuk, mert a háború után vár ránk a küzdelem második része. Az talán még nehezebb...
    Maria megint reszketni kezdett, és elsápadt. Ez a hang, ez a távolba nézõ, csillogó tekintet, ezek a szavak!
    - Mario...
    - Tessék?
    - Jaj, semmi... csak olyan különös... strano... Valaki egyszer ugyanezt mondta nekem, ugyanezekkel a szavakkal...
    - A férje?
    - Nem.
 
Nem, Luciano akkor már régen Németországban volt.
Hosszú hónapok után csak másfél napig látta a férjét. 1943 õszén a városuk közelébe helyezték Luciano ezredét. És amikor Badoglio békét kért, Luciano az elsõk között volt, akik nagy lelkendezéssel kereket oldottak. Mert Luciano Montigiani minden volt, csak nem katona. Széles jókedvében énekelve rontott be a szobába, Augustót ölbe kapta és körültáncolta vele az asztalt.
    - Te, Maria, ha láttad volna a katonák örömét! Vége van, vége, vége!
    - Nem lesz baj, hogy csak úgy leléptél?
    - Ugyan, mindenki hazamegy. Nem kellenek többé katonák, megjött a jobbik eszük. Hát kinek kell háború? Csak annak az õrült Mussolininak! Senki más nem akart háborút ebben az országban!
    Odakinn lárma és éneklés, mások is hazajöttek a közeli táborból.
    És rövidesen megszólalt a rádió: "Badoglio áruló, folytatjuk a harcot!" Azután megjelentek a németek. Tankok és autók, tankok és autók végtelen sora. Másnap kora hajnalban csendõrök jöttek. Bredice személyesen vezette õket. Luciano arcáról eltûnt az örökös mosoly, halálsápadt volt.
    - Te nyavalyás kommunista! Azt hitted, hogy meg lehet lógni? Azt hitted, már gyõztetek?
    Augusto hangosan felsírt, mintha mindent megértett volna, Maria csitítgatta, miközben Bredice kituszkolta Lucianót az ajtón.
    Amióta a férje bevonult, õ megint a gyárban dolgozott. De a felettesei, ahol csak lehetett, kellemetlenkedtek neki. Gyakran hallotta, hogy a háta mögött úgy emlegették: "a demagóg Montigiani felesége", meg "a kommunista Montigiani felesége". Miután Lucianót elhurcolták - mint késõbb megtudták, Németországba -, Maria helyzete még rosszabb lett. Õ pedig csak arra gondolt, hogy Augusto éhesen vár rá odahaza, és összeszorított szájjal tovább dolgozott.
    A lányok közül a sovány, mozgékony Giovanna sokat forgolódott körülötte a gyárban, olykor még a lakására is ellátogatott.
    Egy alkalommal aztán kereken kimondta: - Tudod, mire gondoltam? Martiniék túlértékelnek téged, sõt bizonyos fokig Lucianót is. Hiszen mindketten láthattátok, és te most igazán a magad bõrén is érzed, hogyan használnak ki, hogyan küldenek a vágóhídra, és miként tesznek el láb alól, ha egy csöppet is veszélyes vagy számukra. És nem látod, még mindig nem érted az összefüggést a tények között? A bátyád, aki elesett Abbesszíniában, a férjed, akit német koncentrációs táborba hurcoltak, és Martini meg a társai, akik milliókat tömnek a zsebükbe! De tulajdonképpen bókolnak nektek, amikor szidalmaznak, okosabbnak tartanak, mint amilyenek valójában vagytok, azt hiszik, hogy ti már rájöttetek az igazságra, és legalább azok közép tartoztok, akik harcolnak is ezért az igazságért. Pedig valójában... - nevetett, és nem fejezte be a mondatot.
    - De hát, én mit tehetek? - kérdezte Maria.
    Giovanna erre is megadta a választ.
    És Maria az idõk folyamán megismerkedett mindenféle emberrel: munkásokkal, diákokkal, parasztokkal, akikrõl nem is sejthette, hogy e mozgalomban vesznek részt.
    Kezdetben csak tanult, hallgatott, titkos összejövetelekre járt. Azután üzeneteket, leveleket közvetített. Micsoda felejthetetlen, hátborzongató élmény volt, amikor elõször kerékpározott át a szomszéd városba, ruhájába rejtve a levél, és táskájában minden eshetõségre készen egy pisztoly, amit azelõtt kézbe se mert volna venni!
    De Bredice és a kopói figyelték, hiszen õ a "kommunista" Montigiani felesége volt. Egy este izgatottan betoppant Giovanna. Biztos forrásból tudja, mondta hadarva, hogy Maria veszélyben van. Legokosabb, ha még az éjjel felmegy egy általuk jó ismert ösvényen a hegyek közé, a kis faluba, amely a partizánok kezén van.
    - És Augusto?
    - Vidd magaddal õt is.
    Kinn, az utcán Tonio, az egyetemi hallgató várt rá, aki szintén "bajba került".
    Fenn, a hegyen eddig soha nem tapasztalt, élményekben gazdag, izgalmas élet kezdõdött Maria számára. És amikor Mario megjelent, mindez még újabb színt és értelmet nyert. Mert a férfi olyan szabatosan és pontosan meg tudta magyarázni mindennek a lényegét, mintha csak az egyszeregyet tanítaná a calabriai gyerekeknek. Maria azelõtt soha nem látta olyan világosan, hogy miért harcolnak, mik a feladataik, ki az igazi ellenségük, és milyennek kell lennie az új, igazságos világnak. Határtalan erõ és nyugalom áradt ennek a sörét bõrû dél-olasz tanítónak az egész lényébõl; Maria mint egy kis iskoláslány, szinte tátott szájjal figyelt minden szavára. A férfi fáradhatatlan energiája és lelkesedése átragadt reá is. Maria és Mario, mondogatták rövidesen a faluban, õk ketten azok, akik mindent tudnak, mindent intéznek, akiknek a kezében minden szál összefut. Micsoda élet volt az, micsoda kiapadhatatlan erõforrás lakozott benne azokban a hónapokban!
    Szinte éjjel-nappal talpon volt, a füstös konyha mindig tele emberekkel, Augusto ott sündörgött közöttük, a rõzseláng fölött fekete kondérban fõtt az étel. Mario kiosztotta a feladatokat, Maria gondoskodott az élelmükrõl, a felszerelésrõl, fegyverrõl, összeköttetésrõl. Olykor szövetséges tisztek jelentek meg, Marióval tárgyaltak, azután ismét eltûntek. És amint a hó olvadni kezdett, ott remegett bennük állandóan az izgalom, hogy talán holnapután, talán már holnap áttörik a szövetségesek a hónapok óta álló frontot, és akkor õk is megindulnak, szerte az egész országban, a hegyekbõl, a munkásnegyedek mélyérõl elõjönnek a hazafiak, hogy kivívják a gyõzelmet, és azt soha, soha többé ne engedjék a kezükbõl kicsavarni.
    Nap nap után látták a délrõl észak felé tartó repülõjáratokat, hallották a bombázásokat, amelyek mind a nagy, a döntõ napot készítették elõ. Az õ városukból is állandóan kaptak híreket: itt is, ott is bombáztak, Maria szíve olykor elszorult, ha az otthonukra gondolt, de azután megkeményítette magát. Nem, nem szabad rá gondolnia, hiszen itt most sokkal, de sokkal nagyobb tét forog kockán!
    Végre megjött a hónapok óta oly nehezen várt hír: Bolognánál áttörték a frontot, a németek visszavonulnak észak felé. Majd szétfeszítette õket az izgalom, a tettvágy. Mario hangja ércesen, határozottan csengett.
    - Nem szabad elhamarkodni, nem szabad türelmetlenül, fejjel a falnak rohanni. Meg kell várnunk a parancsot, amely feltétlenül és idejében meg fog érkezni.
    Enyhe tavaszi szellõ lengedezett a hegyek között, Maria és Mario hazafelé tartott egy szomszédos tanyáról.
    - Tulajdonképpen olyan keveset beszéltél magadról, Maria, a gyerekkorodról, a férjedrõl, az otthoni életedrõl.
    - Mit mondhatnék? Olyan az életem, mint ezer és ezer olasz munkásasszonyé; a gyerekkorom szép volt és gondtalan, most legalábbis úgy emlékszem vissza rá. Meg szépek voltak késõbb is a vasárnap délutánok, amikor az ünneplõ ruhámban összefogózva mentem a lányokkal a fõutcán, késõbb fiúk is csatlakoztak hozzánk, ott volt Luciano is, a legerõsebb, a legszebb, a legvidámabb mind között...
    - Nagyon szereted a férjedet?
    Maria bólintott: - Igen.
    Igen, szereti Lucianót, olyannak, amilyen: kissé könnyelmû, kissé lusta; szereti a hullámos haját, a hirtelen fellobbanó lelkesedését, az igazi olasz, nagyvonalú felületességét. Hogyan is mondta Giovanna? Okosabbnak gondolják, mint amilyen, mert azt feltételezik róla, hogy azok közé tartozik, akik harcolni mertek az igazukért... Nem, Luciano azért nem buta, okos éleseszû, csak gyenge, õ nem harcos, benne nincs meg az az elszántság, kitartás és mély meggyõzõdés, ami Mariót hevíti... De a háború véres példáján bizonyára õ is okult, és új meggyõzõdéssel és erõvel fog hazajönni... milyen szép lenne, ha õ is, az õ Lucianója is olyan lenne, mint... Hirtelen, szinte lopva Marióra pillantott, akinek a szeme valahol a távolban a látóhatár szélét fürkészte.
    Igen, azért nagyon szereti Lucianót, úgy, ahogyan van, a kisebb-nagyobb hibáival. Szereti Lucianót, a férjét, Augusto apját.
    Megkezdõdött az összeomlás. A német visszavonulásból vad futás lett; itt is, ott is megjelentek a partizánok, és ahová a szövetséges csapatok még nem érhettek el, ott õk maguk szabadították fel egyik várost a másik után. Mario valószínûnek tartotta, hogy hajnalra megérkezik a parancs, és õk is elindulnak a város felé; útközben még néhány csoport csatlakozik hozzájuk, német már alig van a környéken, és kérdéses, hogy az olasz köztársasági fasiszták komoly ellenállást tanúsítanak-e. Mario kiadta az utasításokat, mindenki pontosan tudta a helyét és a feladatát. A vacsora különösen nagy, szinte ünnepi volt; több bort ittak, mint máskor, és a rádióból állandóan jobbnál jobb friss híreket hallottak. Az észak-olasz városok nagy részét, köztük Milanót is, az olasz partizánok szabadították fel ezen a napon. Sebesebben vert a szívük, csillogott a szemük a bortól és az izgalomtól.
    Mario megérintette a vállát. - Nagyon meleg van itt, menjünk ki egy pár percre.
    Maria ágyba fektette Augustót, még egy-két pillanatig tett-vett a konyhában, majd kiment a ház elé. Szótlanul lépdeltek a falucska széléig, és ott leültek az illatos pázsitra.
    Mario hangja most nem volt olyan határozott és magabiztos, mint máskor.
    - Maria... Holnap nagy nap lesz... talán... ki tudja, valami történhet velem... vagy veled... de ha nem, akkor is... nekem tovább kell mennem... talán soha többé nem fogjuk egymást látni.
    Átkarolta Maria vállát, úgy beszélt tovább:
    - Tulajdonképpen még meg se köszöntem kellõképpen, hogy olyan önfeláldozóan ápoltál... mint egy anya, vagy feleség... és még azt se mondtam meg... azt, hogy... azt, hogy nagyon szeretlek!
    Maria halkan felelt: - Én is szeretlek Mario.
    A férfi magához szorította, és forrón, szenvedélyesen szájon csókolta. Maria némán, szinte dermedten hagyta, de nem viszonozta a csókot.
    - Szeretlek, nagyon szeretlek Maria!
    Ernyedten a férfi vállára hajtotta a fejét, az pedig a haját csókolta, és váratlan, kapkodó mozdulattal Maria ruháját kezdte kigombolni.
    - Ne, nem lehet...
    - Maria, az utolsó esténk, talán soha az életben nem találkozunk!
    - Nem, nem lehet, Mario, én nagyon szeretlek, de tudod, már mondtam... Luciano meg én... nagyon szeretjük egymást... õ a férjem, a gyerekem apja...
    - Bocsáss meg, Maria. - A hangja már megint a régi volt: csengõ, határozott.
    És hajnalban valóban elindultak a síkság felé. Siettek, szinte futottak a kanyargós hegyi ösvényeken, mindenütt újabb csoportok csatlakoztak hozzájuk. Tulajdonképpen csendben kellett volna maradniok, de a lelkesedés elragadta õket, hangosan énekeltek, csak úgy zengett a hegyoldal: "Avanti popolo... avanti popolo... Bandiera rossa trioferà!"
    Maria torkát, mint valalmi vasmarok, úgy fojtogatta a sírás. A meghatottságtól a szeme könnybe lábadt, amint végignézett ezeken a daloló embereken - munkások, parasztok, akiket annyiszor látott békés foglalkozásuk közben, de ma mintha megszépültek volna. Vajon a nevetõ tavaszi nap, a vörös kendõ a nyakukban, vagy a fegyver a kezükben tette-e a csodát? Mellette ott ment Mario. Komolyan, némán maga elé nézve. Mario, az alacsony, sötét arcú calabriai tanító, a legkülönb, legnemesebb ember, akivel életében találkozott...
    Azután leértek a síkságra. Az éneklés abbamaradt, az elõre megbeszélt terv szerint szétoszlottak, úgy közeledtek minden oldalról a város felé. A németek még elõzõ este elrobogtak autóikon, az olasz katonaság már ott tolongott az utcákon: várták a partizánokat, hogy megadhassák magukat. A lakosság kendõket lobogtatott, a falakon óriási feliratok éltették a partizánokat és a szövetségeseket, csak itt-ott hallatszott elvétve egy-egy puskalövés.
    Azután megindult a hajtóvadászat a mindenre elszánt fasiszta orvlövész után. Kézre került Bredice is. Parasztruhában volt, éppen el akart menekülni a városból, amikor felismerték. Hirtelenében összeült a vésztörvényszék - vádló és tanú éppen elég akadt a városiak között -, majd néhány éles csattanás jelezte a halálos ítéletet végrehajtását.
    A fellobogózott város ünnepi hangulatban volt, az utcán táncoltak, és itt is, ott is felharsant az induló: "Avanti popolo... Bandiera rossa trionferà!"
    Néhány óra múlva megérkeztek a szövetségesek elsõ tankjai, majd egy század motorizált gyalogság. A városi polgárság és a partizánok küldöttsége - Maria is köztük volt - fogadta õket. Az egyik tiszt beszélt olaszul, az válaszolt nekik. Méltatta a teljesítményüket, megköszönte a segítségüket. De - és a hangja ekkor élesen csattant - kéri õket, hogy segítsenek a szövetségeseknek a rend fenntartásában, meg abban, hogy az igazi bûnösöket kézre keríthessék és rendes törvényszék elé állíthassák. Vészbíróság és ehhez hasonló dolgok jogtalanok, a foglyok önkényes kivégzése gyilkosság!
    De Bredice, aki Lucianót kituszkolta az ajtón, és annyi mással Németországba hurcoltatta, már halott volt.
    Csak ezután marad Mariának annyi ideje, hogy hazamenjen. Átsietett a jól ismert utcákon, és a szívét vad félelem szorította össze. Itt is, ott is rombadõlt házak, kiégett utcasorok. Már fut, rohan, a lélegzete el-elakad, még három utca, még kettõ, még egy, ott, ott a ház... azután egy tompa, kábító ütés, majd éles, vad fájdalom; csak a homlokzat áll, az ablakok vakon, kiégve merednek a semmibe, mögöttük sivár, üres romhalmaz. Maria berohan a nyíláson, ami az ajtajuk volt, térdre roskad a törmelékek közt, és zokogva emleget fel apró, törött, felismerhetetlenül is ismerõs tárgyakat. De nem, nem szabad sírni! Ez a gyõzelem ára, a szebb, a boldogabb jövõ záloga! Felállt és egyenes, talán túl merev tartással kilépett az utcára. Ott várta Giovanna. Csendesen a vállára tette a kezét.
    - Nálam ellakhattok, Maria. Majd idõvel, majd ha Luciano is itthon lesz, minden rendbejön.
    - Igen, köszönöm, Giovanna. Még ma visszamegyek a hegyre és lehozom Augustót.
    Elment a gyár mellett is; egy helyütt bombatalálat érte, különben ép. Távolabb, a dombon a Castello, Martini kastélya sötét, csendes, mintha üres volna.
    De nem volt üres. Másnap este már ragyogtak az ablakok, autók hosszú sora ment fel a fasoron: Signor Martini nagy estélyt rendezett a felszabadító szövetséges tisztek tiszteletére.
    Maria meg ott lakott Augustóval és még két emberrel Giovanna egyetlen szobájában, és munkát keresett. A gyárban ugyanis csak csökkentett létszámmal dolgoztak, és Maria természetesen nem tartozott Martiniék kedvencei közé.
    Az élet valahogyan kezdett visszatérni a régi medrébe. Igaz, néhány ember eltûnt, egyesek megszöktek, Bredicét kivégezték, de különben a városka élete alig változott. Csak éppen kevesebb volt az ennivaló, több a munkanélküli és több a lerombolt ház. A köztisztviselõk, a régi hatalom jól ismert képviselõi egy-két kivétellel a helyükön maradtak, a pap vasárnap délelõttönként továbbra is a nyugalomról, a rend megõrzésérõl, a szélsõségek átkáról beszélt, és az elsõ padsorban Martini felesége áhítatosan bólogatott.
    Maria Mario szavaira gondolt: a nehéz harcra, a kitartásra, amelyre a háború után szükségük lesz. De néha mégis gyengének érezte magát a nagy feladathoz, gyenge nõnek, akinek támaszra lenne szüksége... olyanra, mint Mario volt... Vajon merre járhat, látja-e még valaha is? Vagy Luciano elpusztíthatatlan jókedve kellene, csak már itt lenne, csak már együtt lehetnének!
    Közben itt-ott kapott ideiglenes munkát, így ha sok neki nem is jutott, de Augusto sohasem maradt éhesen.
    Május közepe táján megkezdõdött a nagy népvándorlás. A menekültek ezrei és ezrei lepték el az országutakat, fáradtan, lerongyolódva, kiéhezve. Maria minden reggel új reménnyel ébredt, hogy talán éppen ma, talán még ebben az órában betoppan a férje.
 
    Befejezték a vacsorát és némán szívták a cigarettájukat. János egy felbontatlan csomagot vett elõ, és Maria táskájába dugta.
    - Tudom, hogy ilyesmihez ritkán juthatnak.
    Maria zavarba jött, szinte kislányosan kereste a megfelelõ szavakat. - Nem, igazán nem fogadhatom el. Vagy ha igen, úgy megfizetem az árát.
    - Ugyan, ne sértsen meg vele...
    Furcsa kis nõ a hosszú, mély hallgatásaival, gondolta a fiú. Ki tudja, merre járhatnak olyankor a gondolatai... nem, ez mégsem olyan nõ, bizonyára tévedett.
    Kimentek a vendéglõbõl, János ismét karon fogta Mariát.
    - Azt hiszem, a következõ hajót is lekéstük. De hiszen maga is mondta, hogy a nagynénje vigyáz a kisfiúra. Sétáljunk még, olyan kellemes ez az esti szellõ.
    Maria bólintott, hagyta magát a másik akaratától sodorni, de tulajdonképpen õ maga is ezt akarta, az elsõ pillanattól kezdve akarta, amióta csak meglátta a parton a fekete hajú fiatalembert, akinek minden szava, minden mozdulata annyira emlékeztette Marióra.
    - Furcsa, strano - mondta megint félhangosan. Valóban Marióra emlékezteti? Vagy csak azért, mert õ maga akart ma Marióra emlékezni, talán jobban, mint valaha?
    Sötét sétányokon mentek át, majd kiértek a part melletti ligetbe. A távolban a lagúnák városa békebeli, tündéri fényben csillogott, a gondolák fürgén siklottak a bójákkal kijelölt aknamentes vízi utakon. Leültek a már kissé kiszáradt õszi fûre; a hervadt levelek és a kiégett pázsit kesernyés illata összeolvadt a tenger friss, sós leheletével.
    Maria észre se vette, hogy tegezte Jánost. - Mesélj magadról! Annyi bánat és anynyi megértés van a tekintetedben.
    - Mit is mondhatok? Szép vagy, Maria, és olyan jó, hogy itt vagy mellettem, hogy ma este nem kell megint egyedül rónom az utcákat.
    Átölelte és szájon csókolta. Maria szenvedélyesen viszonozta a csókot kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba. Azután leszédültek a fûbe, és az õszi illat, a távoli hangfoszlányok, a hullámok csobogása, minden eltûnt a világból - csak õk ketten maradtak, ez volt csak az érzékelhetõ valóság.
    Majd hanyatt feküdtek, és nézték a tinta színû égen a csillagokat. Maria elõször kissé csodálkozott önmagán, azután csendesen, befelé mosolygott, hiszen mindez olyan egyszerû, olyan természetes, olyan magától értetõdõ volt.
    Felült, megigazította ruháját, majd lehajolt és megcsókolta a még mozdulatlanul heverõ katonát.
    - Gyere, igazán nagyon késõ lesz.
    - Igen. - Feltápászkodtak, és újra a kikötõ felé indultak.
    - Olyan különös ez - mondta a fiú -, jóformán semmit se tudok rólad... de szeretnék segíteni, mert látom, hogy valami fáj neked... hogy nem egyszerûen látogatóba jöttél ide a fiaddal, vagy nyaralni... te menekülsz valami elõl, amit itt e néhány nap alatt el szeretnél felejteni...
    - Igen.
    - Mondd el nekem... hidd el, ez nem kíváncsiság, csak magadon könnyítenél.
    - Nem lehet.
    - Otthon van valami baj?
    Maria bólintott.
    - Összevesztél a férjeddel?
    - Nem.
 
Nem, õ nem veszett össze Lucianóval. Még csak nem is haragszik rá. Csak valami fáj, úgy fáj... valahol talán mégis végzetesen megsebesült. Luciano... Micsoda örömujjongás volt, amikor a férje belépett az ajtón! Szakadozott katonaruha volt rajta, de a szeme mosolygott. Luciano volt, a régi Luciano.
    - Már a város szélén hallottam valakitõl, hogy Giovannánál lakol.
    Hevesen összecsókolta, azután Augustót szorította magához, szinte el sem akarta engedni a lelkendezõ gyereket.
    Igen, Luciano volt, a régi Luciano, hangos, nevetõ szemû, ellenállhatatlan - és gyenge, aki nem tudja, hogyan nézzen szembe a problémákkal, hogyan oldja meg a kényelmetlen, nagy feladatot.
    Már nem nevetett, kétségbeesetten kereste a szavakat, magyarázkodott, mentegetõzött, Maria kábultan hallgatta, s lassan összerakta magában az egész történetet...
    Luciano azonnal hazafelé indult, amint a szövetségesek felszabadították a táborukat. Az út, persze, nem volt egyszerû, itt is, ott is napokig, hetekig kellett várakozni - közben természetesen összeverõdtek az olaszok, akik egy irányba tartottak. A kényszerû állomásaikon többé-kevésbé berendezkedtek, hogy - ha csak átmenetileg is - a lehetõséghez képest kényelmesebbé tegyék az életüket. Így akadt össze Annával. Maria valamennyire ismerte is a lányt, nem messze tõlük lakott, hallotta, hogy õt is deportálták Németországba. Luciano és Anna hosszú hetekig vándorolt együtt. Közösen szerezték be az élelmet, a legszükségesebb holmikat, a férfi a táborban legyengült, megbetegedett, a lány az úton ápolta, gondját viselte. Röviden: egymásba szerettek, most Anna is itt van a városban és...
    Luciano kínlódott, erõlködött...
    - Bocsáss meg, Maria... tudom, hogy aljasság, hogy vétkezem ellened... de talán meg tudod érteni, hiszen te olyan jó vagy... Nekem annyira fáj, hiszen téged is nagyon szeretlek... és Augusto... ti voltatok a koncentrációs táborban minden gondolatom, minden reményem...
    Azután elment, és süket, nyomasztó csendet hagyott maga után. Maria nem bírta ki a szoba nyomasztó levegõjét, Giovanna és a többiek kérdéseit. Kiment a város szélére, a mezõk felõl enyhe õszies szellõ lengedezett. A Castello ki volt világítva, zene szólt. Signor Martini Velencébõl hozatott ma estére zenekart, a kapu elõtt autók hosszú sora, benn a város és a környék elõkelõsége táncolt, mulatott az angol és amerikai tisztekkel.
    Másnap megint eljött Luciano.
    - Egész éjjel nem tudtam aludni... nem, nem bírom tovább, Maria. Ha rád nézek, ha Augustora gondolok azt hiszem, mégis meg kell mondanom Annának, hogy a család mégis erõsebb... hogy véget kell vetnünk...
    - Miért akarod Annát is tönkretenni, Luciano?
    - Igaz, ez is igaz... - Tanácstalanul nézett maga elé, és megint elment.
    Este Maria ölbe vette Augustót. - Mit szólnál, ha holnap átutaznánk Velencébe, Clara néniékhez?
    - Jaj, nagyszerû! Apu is jön?
    - Nem, õ nem jöhet, sok dolga van.
    - Kár... de azért így is jó lesz... Velencében nincsenek romok? Ugye, én még nem voltam ott?
    - De igen, Augustino, csak olyan kicsi voltál, hogy nem is emlékezhetsz rá.
    Augusto elaludt, Maria kábultan ült az ágya mellett.
 
    A hajóállomáshoz értek.
    - Maria...
    - Igen.
    - Tulajdonképpen nagyon rendes tõled, hogy nem válaszoltál a kérdésemre... Én azt hiszem, hogy sokkal õszintébb vagy, sokkal becsületesebb, sokkal különb, mint sok más, akit megismertem.
    - Köszönöm, János. - Furcsán, lágyan ejtette ki az idegen nevet.
    - Nem azért mondtam. Csak azért, mert valóban így érzem.
    - Pedig elõször, ugye, azt hitted, hogy én is csak afféle utcalány vagyok?
    - Igen - felelte a fiú õszintén.
    - Miért?
    - Talán azért, mert úgy néztél a parton, meg hát te szólítottál meg a vízben... meg olyan könnyen hagytad magad lebeszélni a hazamenésrõl...
    Maria kissé megremegett, a személy könnycsepp csillogott.
    - Magamnak sem tudom mindezt megmagyarázni. Különös hatással voltál rám. Nem tudtam, nem is akartam ellenállni. Különös, nagyon különös...
    Halkan vesztek el a szavak a kikötõ lármájában: Strano, molto strano...
    - Láthatlak holnap, Maria?
    - Nincs értelme...
    - De igen!
    - Jó. Itt, a kikötõnél...
    - Mikor?
    - Ötkor.
    - Viszontlátásra, Maria!
    - Isten veled, János... Addio!
    A fiú az esti kikötõ sötétjében is látta még, amint az emberektõl nyüzsgõ fedélzetrõl bánatos mosollyal integet neki. És tudta, hogy hiába lesz itt másnap ötkor a kikötõnél, Mariát soha többé nem fogja viszontlátni.